Új kezdet

Kedves barátaim, akik ellátogattok hozzám és meghallgattok!

Örömmel osztom meg veletek az én mai napomat.

Olyan nagy mérföldkövet tettem meg az új úton, hogy ezt meg kell osztanom veletek.

Reggel azzal a kérdéssel ébredtem: mit tegyek a szebb és boldogabb jövőért?

A válasz a lelkem mélyéről érkezett: békülj ki a világgal és önmagaddal!

Bocsáss meg mindenért, és mindenkiért!

Azzal kezdtem, hogy elővettem egy fehér papírt, és két listát írtam. Az egyiken azok szerepeltek, akik fájdalmat, és csalódást okoztak, a másikon pedig saját hibáim, tévedéseim szerepeltek, és azok az emberek, akiket én bántottam meg.

Mindent, és mindenkit számba vettem.

Végig pörgött a szemem előtt az egész életem. Én csak írtam és a könny csak úgy dőlt a szemeimből. De úgy éreztem, itt az ideje, hogy szembenézzek önmagammal.

Sokszor terveztem már ezt a lépést, és csodálatos volt végre megtenni. Szinte magától teltek a sorok. Azon kaptam magam, hogy a végére értem. Minden fájdalmam ott hevert előttem, írott formába öntve.

A következő lépés az volt, hogy listáimmal a kezemben sorba vettem mindenkit.

Egy csodás helyre képzeltem magunkat, egymás szemébe néztünk és megöleltük egymást, (független attól, hogy ő bántott engem vagy én őt,) közöltem vele, hogy szeretném, ha elfogadnánk egymást és a megbocsátás által, elengednénk minden sérelmet. Elmondtam azt is, hogy mindketten megérdemeljük a szabadságot és a szeretetet. Ezután boldogan elbúcsúztunk.

 Ezt követően jött a következő a listán. Mindezt addig folytattam, míg egyedül nem maradtam, tele megbocsátással. Valami azonban még hátra volt: kibékülni a legfontosabb emberrel, önmagammal. Mert lássuk csak be. Minden hiába való lenne, ha én, haraggal telve lennék egy olyan ember iránt, akit minden egyes pillanatban érzékelek, és úgy hívom, hogy ÉN. Nélküle lássuk be, semmi vagyok. Neki, muszáj megbocsátanom!!! Sőt szeretnem kell. Bíznom benne, mert rajta múlik az egész új kezdetem, és végem…

Nem hagytam cserben! Neki is megbocsátottam. Feloldottam végre minden fájdalma és hibája alól. Elfogadtam olyannak amilyen.

Hatásos volt, én nem hittem, hogy egy ilyen cselekedetnek ekkora feloldozó hatása van.

Barátaim! Szeretettel ajánlom mindannyitoknak! Engedjetek el minden sérelmet, mert csak magatoknak tesztek rosszat, annak az embernek, aki a legtöbbet érdemli és a legjobbat tőletek. Ne hagyjátok szenvedni!!!

Még a szex sem ugyan az! Terheitektől felszabadulva, jobban átadhatjátok magatokat. Teljesen átélhetitek azt a csodát, amit a szerelem adhat. Ezzel igazi boldogságot adhattok társatoknak. Próbáljátok ki! Nekem bevált.

Most mennem kell, hogy megtegyem a következő lépést, amelyet szintén majd megosztok veletek barátaim.

Addig is jó utat nektek is, várom soraitokat.

Szeretettel: MIMI.

Most megosztom veletek a múltam egyes részleteit és azt, hogyan léptem ki a nyomasztó emlékek, megbocsáthatatlannak tűnő sérelmek fogságából.

Gyermekkor:

Egyke gyerekként nőttem fel, legnagyobb bánatomra. Mindezek ellenére, nem lettem az a kislány, akiről azt mondhatjuk, hogy a szülei tenyerükön hordozták, bár sokan ezt vélték, hiszen köztudott, hogy az egykék, azok egykék.

Engem nem terveztek.

Túl korán érkeztem.

Anya annak ellenére ragaszkodott hozzám, hogy édesapám nem akarta, hogy megszülessek. Így kezdődött…

Ezt követően, még egy pechem volt, leánygyermekként láttam meg a napvilágot. Apa ezt mai napig nem heverte ki. Szüleim állandó anyagi gondokkal küzdöttek, sokat nélkülöztünk, de főleg lelkileg. Alig voltunk együtt, mert nekik mindig munkával telt az idejük. Kisebb koromban nagymamám vigyázott rám sok-sok napon és éjjen át (ő volt az egyetlen igaz barátom) hét éves korom körül édesapám inni kezdett. Sokszor megvert és állandóan büntetett. Soha semmit nem tudtam jól csinálni, számára bármit tettem, az csak rossz lehetett. Édesanyám soha nem állt ki mellettem, sőt az apától megélt sérelmei is rajtam csapódtak le. Gyermekkorom azzal telt, hogy alig vártam, hogy felnőhessek…

Barátaim nem lehettek, csak titokban, mert sehova nem mehettem, senkivel nem barátkozhattam. Még a könyvtárba, vagy az iskolai rendezvényekre sem engedtek el. Ezért az osztálytársaim kicsúfoltak. Különcként nőttem fel. Vágytam a társaságba, de az én kis világom egész más volt, mint a valóság. Volt egy kis sarkom az ajtó mögött és oda húzódtam minden elöl, az én mesebirodalmamba, ahol megálmodtam a jövőmet. Csak ez tartotta bennem az életkedvet. Hittem abban, hogy Isten létezik és vigyáz rám. Tudtam, hogy megtalálom majd az igazit, egyszer lesznek gyerekeink és úgy gondoltam akkor majd minden nagyon jó lesz.

Felnőttkor hajnala:

Mindez valóra vált tizenhat évesen.

Megismertem a nagy ŐT.

Valóban álmaim hercege (most is). De a szüleim szerint nem illett hozzám. Ez is egy tiltott szerelem volt, mert szerintük én kevés voltam ehhez a fiúhoz; meg voltak győződve arról, hogy csak a szex az, amire én kellhetek ennek a fiúnak.

Életemben először, nem engedelmeskedtem az akaratuknak.

Látszólag elfogadták, hogy a fiú mellett döntöttem, de minden lehetséges alkalommal vitáink voltak miatta.

Azután tizenhét éves koromban a szakmunkásvizsga után közöltem a szüleimmel, hogy érettségizni szeretnék. Ez volt az a pont, amin már nem tudtunk megegyezni. Az apám azt mondta, hogy nem fog eltartani tovább, vagy pénzt adok haza, vagy elmehetek otthonról. Én a költözés mellett döntöttem. Egyedül mentem albérletbe, egy idős házaspárhoz. Felnőttem…

Felnőtt ként:

De nem éreztem a boldog szabadságot, hiába volt mellettem egy csodás társ, aki egy évvel később elvett feleségül.

Nem lehettem boldog, mert az ő családja sem fogadta el a kapcsolatunkat. Kevésnek tartanak a mai napig, és ahol csak lehet belém kötnek. A legfájdalmasabb pontjaimba (gyerekek) döfik rosszindulataikat. (A gyerekek is rosszak, mert én vagyok az anyjuk.).

Elkezdtem valamit: bizonyítani.

Minden áron meg akartam felelni, az elvárásoknak. Minden erőmmel arra törekedtem tizennyolc évig, hogy bebizonyítsam, lehetek jó ember, nő, anya.

De ebben a nagy bizonyításban elfelejtettem egy nagyon fontos dolgot, amire most a választerápia rávilágított, hogy önmagam legyek.

Teljesen őrületbe kergettem magam.

Ám az igazság az, hogy hiába leszek olyan, amilyet szeretnének, akkor se leszek számukra jó, mert nem szeretnek…

Nekik is szörnyű lehet, mert ha folyton gyűlölködik az ember, akkor ez a gyűlölet veszi körbe minden pillanatba. Szóval ez így nem mehet tovább…

Új kezdet:

Most rálépek egy új útra.

Tiszta lappal kell indulnom.

Olyan területre értem, ami számomra még új, de lépnem kell ahhoz, hogy boldog lehessek és végre a családomat is azzá tegyem.

Köszönettel:

Köszönöm, hogy meghallgattatok barátaim.

Ha van kedvetek, gyertek és kísérjétek végig a változás útját, napról napra.

Várom a támogatásotokat.

Szeretettel várom azokat is, akik hasonló gonddal küzdenek, vagy teljesen mással, szívesen meghallgatom őket.

Ígérem, igaz barátotok leszek, és olyannak fogadlak el titeket, amilyenek vagytok.

Nincs annál nyomasztóbb, mint egyedül és kilátástalanul állni az életben. Szexről, szerelemről, gyerekekről is szívesen várom hozzászólásotokat, hisz arról nem számoltam be, hogy mennyi tapasztalata van a tizennyolc éves házasságnak. Sok nehéz helyzet, sok szex és három csodás gyermek olyan gazdagsággal áldott meg, amit szívesen megosztok veletek.

            Mi késztethet egy embert, hogy feltegye ügyes bajos dolgait a netre? Gondolom sok minden. De most arról szeretnék beszélni én miért jutottam ide.

            Látszólag csodás életem van. Három egészséges gyerekkel, egy szexi,szerető férjjel. Az életem mégis úgy érzem, romokban hever. Nem tudok örülni, nem érzek boldogságot, és nem tudom azt adni szeretteimnek, amit szeretnék.

Tele vagyok feszültségekkel, rémálmok gyötörnek és depresszió miatt gyógyszerekkel kezelnek.

Kerestem a kiutat, de mindenfele csak sötét szakadékok tátongtak előttem. Minél jobban törekedtem, hogy jobban csináljam, annál mélyebbre kerültem.

Míg egy napon arra nem ébredtem, hogy már azt sem tudom, hogy ki vagyok, és mit akarok. Persze körülöttem mindenki tudja, hogy nekem hogy kellene élnem, de az igazság az, hogy valójában senki sem ismer…

Nincs egy igaz barát, aki ismerné lelkem titkos bugyrait.

A férjem, akivel már 18 éve vagyunk együtt, sok mindent tud rólam, mindent próbálunk megbeszélni, de mégsem tudom neki kifejezni mi zajlik bennem, mert ez az egész egy olyan folyamat, amit igazán nem lehet csak úgy elmondani.

            De a GONDVISELÉS mutatott egy kiutat az útvesztőből. Elkerültem egy spirituális választerápiára, ahol fény derült sok mindenre. Megértettem hogyan kerülhettem ilyen állapotba, és útmutatást kaptam arra, hogyan érdemes folytatnom az életemet.

És itt jön be a blog.

Ki kell adnom, meg kell osztanom valakivel mindazt a sok dolgot, ami bennem van. Nap mint nap, ki kell mondanom.

Mivel olyan barátot még nem találtam, akivel bármit megbeszélhetnék, (mert valljuk be őszintén az emberek nagy részével nem lehet mindenről beszélni, mert fél az ember kiadni belső dolgait)a férjem meghallgat ugyan, de őt nem terhelhetem mindennel. Alig van itthon és akkor azt a rövid időt inkább a gyerekekre, szexre fordítjuk, a lelkiekre csak ritkán jut idő. Ráadásul ez olyan téma, ami nem megbeszélhető csak úgy, hogy van félórám Szívem, mondd gyorsan, mert ilyenkor tuti nem tudok mit mondani.

Mindazokhoz szólok most, akik a barátaim, barátnőim szeretnének lenni!

Igaz barátokat keresek.

Olyanokat, akik nem találtak barátot, akivel bármit megoszthatnának. Szeretettel várlak benneteket, véleményeiteket, és problémáitokat. Ha tudok szívesen segítek. Bár úgy gondolom, minden válasz ott él bennünk csak rá kell találnunk, és ebben sokat segít az, hogy valaki igaz szívvel, szeretettel meghallgat.